Először 2004 őszén próbálkoztam meg a Yellowstone meglátogatásával. Ám egy délutáni fotózás után a második nap reggelén leesett a hó. Sajnos ekkor nem erre készültünk, és ráadásul még a park jelentős részét is lezárták, így akkor dél felé vettük inkább az utat. Azóta motoszkált a fejemben, hogy mégegyszer meg kellene próbálni. Bár igazából az ősz színei vonzottak oda, de tavaly ősszel nem sikerült kijutni. Viszont januárban adódott egy lehetőség - amire egyből le is csaptam.

A nyár az egyetlen évszak, amikor nem érdemes a Yellowstone-ba menni. Mivel ez az államok legrégebbi és legnagyobb (és legjobban kiépített) parkja, ezért elképesztő embertömeg özönlik ide nyáron. Az ősz - legalábbis az az egy délután, amit ott töltöttem - nagyon szép, így ebből kiindulva nagy elvárásokkal indultam neki egy téli túrának.

Bölények a hóesésben

Canon 5D - 70-200/2.8L IS @ ISO 800

A második nap reggelén erőteljes hóvihar volt, ahogy Lamar Valley-t jártuk. A bölények hajthatatlanul túrták a havat és majszolták a füvet, ami kibukkant alóla. A zord idő ellenére (vagy éppen ezért?) lépten nyomon fotósokba botlottunk. Nem hiába, a rossz idő jó témát szolgáltat.

De mit is lehet télen találni a parkban? A növényzetben, lévén mérsékelt égövi erdő, semmi extra nincs. Ellenben két olyan dolog it található itt, amiről joggal híres a park: a geotermikus tevékenység nyomai; gejzírek és hőforrások, valamint állatok. Utóbbiból szarvasok, bölények, farkasok, rókák, prérifarkasok, mókusok, hollók, és téli álmot alvó medvék. Sokszor olyan sok van belőlük, és olyan jámbor mód viselkednek, hogy az embernek olyan érzése támad, mintha állatkertben járna. Ettől kicsit le is lombozódtam, mert oda a vad becserkészésnek öröme, az a sikerélmény, amit akkor él át az ember, amikor végre sikerül lencsevégre kapni az áhított vadat.

De nem ez volt a legnagyobb baj.

Áruba bocsátott lélek

A parkot jelenleg egy Xanterra nevű cég üzemelteti koncesszióban. Ez önmagában még nem is lenne baj, de monopol helyzetüket kihasználva sajnos konstans rossz érzést gerenáltak bennem. Ez erőteljesen rányomta a bélyegét az útra. Egyszer "technikai sport" kategóriájúnak éreztem a fotózást (mintha állatkertben lennék), másszor pedig saját magunkat éreztem bezárva, mintegy rács mögött. Hogy miért? Mert nem szeretem azt, ha nem a saját tempómban fotózhatok, hanem belekényszerítenek a húsdaráló odamegyünk-kattintgatunk-tovább turistaipari szolgáltatásokba. A baj ott kezdődött, amikor a Mammoth Hot Springs-nél lévő látogatóközpontban elkezdtem érdeklődni, hogy ugye nem komoly az a felirat, hogy motoros szánnal csak kísérővel lehet járni a parkban. Ez régebben nem így volt... De most már igen. Egy két dologban szívatja a szegény fotóst 1) Mammoth, Old Faithful és West Yellowstone között csak lánctalpas buszok (snowcouch-ok) segítségével lehet közlekedni. Amik ugyan megállnak itt-ott, de túristaidőben (9 és 5 között) járnak, azan se napfelkelte, se naplemente nem nagyon játszik. Pláne úgy nem, hogy napfelkelte előtt az ember már a kiszemelt helyen van. Plusz elég drágák. 2) Motoros szánon vagy szintén túristaprogram keretében lehet menni (felejtős a fenti okok miatt), vagy testreszabott túrát lehet kérni. Ekkor kapunk egy saját vezetőt, és egész nap azt csinálunk, amit akarunk. Alapjában véve jó gondolat, hogy van az emberrel valaki, aki ismeri a helyet, tudja mikor hova érdemes menni, stb, stb, de ezért kötelezően legombolni kétszázvalahány dollárt (plusz adót) - na ettől kissé felforrt az agyvizem.

Kék és arany

Canon 5D - 70-200/2.8L IS @ ISO 500

Bármennyire is bosszantott a snowcouch-csal utazás, azért az ölembe hulló "ajándéknak" nem tudtam nemet mondani. Megálltunk, hogy pár hőforrásra elkattinthassanak az utasok egy-két kockát, csak úgy az ablakon keresztül. Míg a többi utas erre koncentrált, hirtelen ott volt előttem ez a fa, napsütésben úszva, míg a háttér árnyékban volt. Szerencsémre az ablaküveg tiszta volt, így felkaptam a gépet, és készítettem egy sorozatot különböző kivágású és kompozíciójú képekből. Este, a letöltés után már tudtam, hogy megérte.

Motoros szánon

Végül kis tanakodás után amellett döntöttünk, hogy benevezünk egy egész napos motoros szános túrára, vezetőstül. Öröm az ürömben, hogy a vezetőnk, Dave, nemcsak jó fej volt, de alaposan meg is dolgozott a pénzükért. Sajnos egész nap borult idő volt, vagy esett a hó, így a napfelkelte és a naplemente fotózása reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Ezért kicsit más célt választottunk. Mióta pár éve visszatelepítették a farkasokat a parkba, azóta sűrűn előfordul, hogy leterítenek egy-egy bölényt. Gondoltuk felkeressük azokat a tetemeket, melyeket az elmúlt pár napban ejtettek el. Hátha farkast, prérifarkast, vagy hollókat találunk ott.

Végül három tetemet kerestünk fel. Az egyiknél semmit sem leltünk. A másiknál sikerült egy prérifarkast lencsevégre kapni. A tetem az út szélén feküdt, nagyon messzire sem kellett a szántól menni. A harmadik tetem egy folyó közepén volt. Dave azt mondta, hogy minden éven 3-4 bölény mepróbál átkelni a befagyott folyón, de az nem bírja el őket, és beszakadnak, majd belefagynak a folyóba. Igaz, ekkor a téli ragadozók nem sokat tudnak belőlük elfogyasztani, viszont tavasszal a medvék már lesben állnak kicsit lentebb a folyón, ahol a tetemek fennekadnak.

Több olyan helyen is jártunk, ahol sajnos a rossz fényviszonyok miatt nem volt érdemes elővenni a gépet, de majd talán egy következő alkalommal ismét meg fogjuk próbálni őket... Viszont egy nagyon fontos dolgot meg kell itt említeni: a megfelelő ruházatot. Mielőtt elindultunk, -41 fokot (Celsius, bár ilyen hidegben majd hogy nem mindegy, hogy Celsius-ban vay Fahrenheit-ban) mértek West Yellowstone-ban. Szerencsénkre a túra alatt -20 alá nem igazán ment a hőmérséklet, de a menetszél akkor is nagyon bír hűteni 45 mph mellett. Fontos, hogy rétegesen öltözzünk, és a külső réteg szélálló legyen. Az alapréteg felett 2 polár volt rajtam, majd pedig a szélálló kabát (utóbbi 1 pólóval -5 fokig teljesen jól melegít). Alul is alapréteg, polár nadrág, és egy sínadrág. A hőszigetelt bakancs -45 fokig elvileg hőálló, de még meleg túrazoknival is ez volt a leginkább hideg ruhadarab. Bár ha mozgott az ember, akkor nem fázott a lába se. A szán kormánya fűtött volt, így a kezemnek még melege is volt. Nagyon jó szolgálatot tett a kivehető bélésű kesztyű, mert bizony az áthűlt objektívhez pillanatok alatt oda akart fagyni a kezem.

Felszerelés

Hosszas tűnődés előzte meg az utat abból a szempontból, hogy mit vigyek. 2004-ben, amikor megpróbálkoztunk a Yellowstone-nal, akkor majdnem a teljes optikai arzenálom jött velem, beleérte az 500mm-est is. Idén, számítva a motoros szánra, az 500-ast inkább itthon hagytam, viszont ezt, és a 2x telekonvertert leszámítva minden objektív bekerült a hátizsákba (ez a 17-40/4, 24-70/2.8, 70-200/2.8 IS, 400/5.6 obikat és az 1.4x telekonvertert jelenti). Használtam is mindet, bár a 17-40 nélkül meg tudtam volna lenni. A 400/5.6 sokszor látta a telekonvertert, és ekkor szitkozódtam, hogy nincs velem a nagy ágyú, de azért így is használható volt a konfiguráció. Vázból mind az 1D Mk II, mind az 5D sokszor előkerült a táskából. Többet használtam az 5D-t, de amikor az időjárás nem engedte, vagy pedig szükség volt az gyorsaságra, akkor az 1D után nyúltam.

Így festett a felszerelés a motoros szánon töltött nap után. Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy egyszer a csomagtartóról leborult a hátizsák, és a teljes cucc a hóban landolt. Emellett a szán által felcsapott hó is ráfagyott a zsákra, és a cipzár kinyitásakor egy kevés belehullott. Sok kicsi sokra megy - estére már hóval volt bélelve a zsák. Amikor beértünk a szállásra, azon gondolkodtam, hogy mi legyen. Ha hagyom a zsákot így, akkor beleolvad a hó, és a nem vízálló 400-as obiba, meg az 5D-be belefolyhat. Ha kinyitom, akkor pedig a kicsapódó párától lehet baja. Végül még kint kivettem az aksit a gépekből, maximumra tekertem a fűtést, és kitettem elé az egész cuccot. Pár perc alatt szublimált a hó, de azért még bő fél órát szárítottam a felszerelést.

A vázak és az objektívek hiba nélkül dolgoztak - nem így az állvány. Pontosabb az RRS BH-55-ös fej adta fel két nap után. Voltam olyan hülye, hogy éjszakára is kint hagytam a kocsiban, és a mínuszok csapkodásától és a napközbeni rázkódástól kilazultak a fejet a panorámatalp aljához rögzítő csavarok. Ez négy darab kis méretű csavar, amihez való mini imbuszkulcs nem volt nálam (nagyobbak voltak a talpakhoz, sőt még az állványhoz való is, de ilyet nem vittem). Egy napot lötyögős fejjel fotóztam végig, kézzel próbáltam feszíteni a fejen, hogy ne mozogjon. Aztán este szerencsémre a szálloda szerelője tudott adni megfelelő méretű kulcsot, amivel meghúzhattam a csavarokat. Utána minden tökéletesen működött.

Értékelés

Ambivalens érzéseim vannak még mindig. 2004 őszén nagyon be voltam indulva a parktól. Ezeknek a várakozásoknak viszont - az én szememben - a téli park nem teljesen felelt meg. Igaz, sokat rontott a dolgon az, hogy most egy cégé az egész park. Mindenesetre sikerült pár jó képet készíteni.

Hosszasan gondolkoztam már az út során, aztán visszafelé a repülőn, majd azóta is jópár alkalommal, hogy jobb lett volna-e ha ehelyett inkább a délnyugati részre megyek. Mely ellentétben az északnyugati régióval sokkal inkább inspirálóan hat rám, és amelybe teljesen beleszerettem. De erről majd egy másik írásban...