Lassan három hónap telt el azóta, hogy visszajöttünk az idei izlandi expedícióról. Sokan kérdezték már, hogy hol vannak a képek, és a beszámoló. Mivel az út jelentős részében megegyezett a tavalyival, és ugyanazokat leírni még egyszer nem látom értelmét, így más formát választottam: a részletes élménybeszámoló helyett inkább egybegyűjtöttem mindazokat a hasznos tapasztalatokat, amiket a két útból (különösen az ideiből) sikerült leszűrni. Ezek mellett persze pár rövid történetet is beszuszakoltam.

Navigáció

Vittünk megint papírtérképet, meg GPS-t is, kétféle elektronikus térképpel. Már tavaly is próbáltam használni az Izlandi Földhivatal által kiadottat, de az nem igazán jött be. Túl részletes volt, és nehezen kezelhető. Nagyon hiányzott a lehetőség, hogy kisebb nagyításnál ne jelenítsen meg mindent, mert az ott túl zavaró. Kellemetlen volt az is, hogy a szélvédőre kitett GPS-en semmit nem lehetett látni. Idén tavasszal egyik kollégám felhívta a figyelmet egy weblapra, ahol Garmin GPS-ekre tölthető túratérképeket lehet lelni. Volt Izland is. Ráadásul ez a térkép teljesen ingyenes! És ahhoz képest, hogy nem kerül semmibe, elég részletes. Nagyon hasznos segítségnek bizonyult, hogy a szélvédőn lévő kézi GPSMAP 60CS-en ugyanazt láttam, mint a notebookon. Egyébként a kézi eszközön való navigációt nyugodtan el lehet felejteni. Túl kicsi hozzá a képernyője. Az esetek jelentős részében a notebookkal együtt használtuk - és amikor navigációs döntéseket kellett hozni, akkor csak felém fordította a húgom a notebook képernyőjét, ahol már akkora területet lehetett belátni, ami alapján lehet dönteni.

Pléd a hálózsák és sátor helyett

Tavaly egyszer sem vettük elő a sátrat. Idén minden nap esett, és csak pár óránk volt naponta, amikor lehetett dolgozni (de azért a pár óráért is megérte). Úgyhogy a sátor otthon maradt, és a hálózsákok is. Újfent csak szállodában és a kocsiban aludtunk. Utóbbihoz viszont nagyon jól jöttek a nagyméretű Ikeás plédek, ami elég meleg és könnyű volt. Azért persze így is előfordult, hogy beindítottam a motort párszor, hogy kényelmes hőmérséklet uralkodjon a kocsiban.

Átkelés a folyókon

Alaposan kinyílt a csipánk, hogy két autóval voltunk! Pláne az első sikeres folyóátkelés után. De aztán Landmannalaugar mellett a kempingben elkezdtük megtanulni a leckét. Nevezetesen azt, hogy a sebes sodrású folyón átkelve nem befolyik a víz a kocsiba, hanem ahogy az alváz vizet ér, jó esély van rá, hogy az egészet megemeli, és a jármű elkezd úszni. Namármost, ha folyásirányban lefelé még mélyebb a víz, esetleg vízesés jön, akkor nyakig ülünk a slamasztikában. Az átkeléseket emiatt mindig úgy csináltuk, hogy amíg mi mentünk át, addig Sefi oldalról figyelte, hogy mikor éri el a víz a kritikus mélységet. Az egyetlen probléma, amivel még ezek után is szembe kellett nézni, az a folytonos esőzés miatt megáradt folyók volt. Landmannalaugarnál kifelé jövet épp, hogy csak át tudtunk kelni, és a Kerlingarfjöll felé vezető úton volt széles és zavaros vizű folyó, amivel meg sem próbálkoztunk. Tanulság: célszerű legalább két kocsival menni, és csak óvatosan! De akkor felejthetetlen élményben lesz részünk! Bevallom őszintén volt olyan szakasza az útnak, ahol habár egy darab képet nem készítettünk, de az átkelések és a mostoha terepviszonyokon való autózás teljes mértékben kárpótolt.

Már megint a madárürülék...

Tavaly egy csér kergetett és "ajándékozott" meg alaposan, most autózás közben kerültünk szembe ezzel a problémával. Jó pár elütött amerikai csigaforgató tetemet láttunk az utakon, és még több példányt felröppenni az út széléről. A Hekla fel haladtunk épp, amikor egy szembejövő teherautó felzavart egyet, és szerencsétlen madár pont a szélvédőn landolt. Igen ám, csakhogy a madarak szeretnek könnyíteni magukon felszálláskor... A szóban forgó csigaforgató is ezt tette, és valahogy a béltartalma a hűtőrácsot vette célba. Amin 10-15 perc alatt át is diffundált a hűtőn, és nekilátott rásülni a motorblokkra. Elképesztő szaga volt, az tény. A levakarása sem tartozott a gusztusos tevékenységek közé, de az igazi baj az volt, hogy még 2 napig terjengett a kocsiban az a bizonyos szag. Nem ártott volna egy légfrissítő.

Mit használtam a vitt felszerelésből?

Elkövettem azt a hibát, hogy teljes objektívarzenálomat cipeltem. A 17-40-et egyszer sem vettem elő, és igazából csak azért volt a zsákban, hogy ha a D60-at kellene használni, azon is legyen nagyobb látószögű objektívem. A 500-assal próbálkoztam a Látrabjarg-nál, de túl nehéz ahhoz, hogy a zsebrakéta lundákat röptében fényképezze velük az ember. Ha meg leszálltak, akkor a 70-200 is elég. Szóval ezeket legközelebb otthon hagyom.

Vázakból mindkettőt, a D60-at és az 1D Mk2-t is használtam, ugyan előbbit csak Látrabjargnál lundázni. A sors furcsa fintora, hogy a kedvenc képem ismét ezzel a régi, korszerűtlen vázzal készült. A legtöbbet használt optika a 70-200 volt, rögtön utána a 24-70. Telekonverterekből és közgyűrűkből mindet használtam. Az egyéb kisegítő apróságok is mind használatba kerültek, de idén már nem vittem nagy és nehéz zseblámpát - lévén elég világos volt végig. A szintező libella, a páramentesített szemkagyló, távkioldó, mind-mind elengedhetetlen volt. Távkioldóból vittem egy tartalékot is, biztos, ami biztos.

A vízállóság fontos!

Vonatkozik ez mind a felszerelésre, mind pedig a ruházatra. Ahogy korábban említettem, végig esett, csak pár órára állt el naponta. Két olyan hely is volt, ahol ennek ellenére vadul fotóztunk: a Malarrif melletti fekete kavicsos part, és a Jökulsárlón. Malarrifnél elképesztően esett, de mivel nem akartuk veszni hagyni a csillogó fekete kavicsokon szanaszét heverő színes tengeri herkentyűket, ezét nekiálltunk fényképezni.

Kavicsok #2

Canon 1D Mk II - 24-70/2.8L @ ISO 200

Állvány, váz, és függőlegesen lefelé fordított objektív. Sefi a 100-as makrót én meg a 24-70-et használtam. Az eső így a váz hátulsó részét érte. Vittünk magunkkal egy-egy törölközőt is, hogy a szemkagylóból kiitassuk a vizet, mert nem nagyon lehetett látni tőle. És persze a váz hátuljáról is felitattuk néha. Mindenesetre nagyon jó szolgálatot tett az 1-es szériájú Canon vázak ellenállósága. Ruházatot illetően a vízálló bakancs és kabát mellé még egy nadrágot hiányoltam - jó lett volna, ha nem ázik át teljesen párszor, mivel elég nehézkes a kocsiban megszárítani.

Tábori gáztűzhely

Sefi hozott egy kis tábori gázt is. Először nem hittem, hogy túl sok hasznát fogjuk venni, de az első esti forró leves után gyorsan megváltozott a véleményem. A kocsi mögött mindig volt annyi szélárányék, hogy megfőzzük az esti porlevest és másnapra csináljunk egy termosznyi forró teát. Ezzel sokkal könnyebben volt elviselhető a cudar időjárás. Nagyon át tudja értékelni az ember a porleveseket ilyenkor. Apropó, ha már porlevesnél járunk: lehetett kapni magyar gulyást is!

A túristacsapdák mellett

Reggel 9 és 10 között a túristacsapdák megkezdik működésüket: a nagyobb látványosságokat ilyenkor özönlik el a jön-gyorsanmegnéz-megy típusú programoknak áldozatul esett emberek. Aztán ez délután 5 és 6 körülig tart. Ezeket a fotós számára nemkívánatos időszakokat kétféleképp kerülhetjük el: térben és időben. Időben egyszerű a dolog, mert az igazán jó fényviszonyok ez előtt és után vannak. Például ültünk a Geysírben lévő benzinkút melletti padon, és az éppen befejezett fotózás után a reggelink elköltése közben érkeztek az első túristabuszok. Addigra már jó pár képpel gazdagabban pihentük ki a kénes gőzök okozta szédelgést. Sőt azon a reggelen még a nagy Geysír is kegyes volt hozzánk: ugyan csak földrengések előtt szokott kitörni, most mégis produkált egy közepes méretű kitörést!

Kékség

Canon 1D Mk II - 24-70/2.8L @ ISO 100

A térben való elkerülés kicsit nehézkesebb, és némi felfedező szellemet kíván. Egyszerűen csak más helyre kell menni. Itt van például Jökulsárlón esete. Három tó van, amiből a legnagyobbat ellepik az emberek. A másik kettőnél viszont egy árva teremtett lélek sincs. Maximum elszánt fotósokkal találkozni. Aztán itt a Sprengisandur. Hatalmas nagy kősivatag, ahová megint csak elvétve keveredik ember, viszont nagyon fotogén. Érdemes kicsit körbeszaglászni a turista paradicsomok környékén, mert itt olyan gyöngyszemekre bukkanhatunk, amit álmunkban sem gondoltuk volna.

Legközelebb?

Teljesen és reménytelenül beleszerettem Izlandba. A természet közelsége, a tiszta levegő, víz, és legfőképp a nyugalom magával ragadó. Korántsem jártunk még végig mindent, amit érdemes lenne. Kimaradt az északkeleti régió a geotermális képződményekkel és a Szúnyog-tóval, Sprengisandur-on is végig kellene autózni, arról már nem is beszélve, hogy azokat a helyek, melyekre idén nem (sem) tudtunk bejutni egyre jobban birizgálják a fantáziámat. Lesz következő!