Közel egy hónap telt el azóta, hogy visszaérkeztem az expedícióról, és ezt az időt a képek újbóli átválogatásával (további 20%-tól megszabadultam), és azzal töltöttem, hogy kipihenjem az út fáradalmait (nem gondoltam volna, hogy ennyi energiát levesz). Sőt mi több, el is kezdtem írni a beszámolót, de minduntalan azon kaptam magam, hogy még mindig nem teljes, megint újabb darabokat kellene beletenni, míg végül úgy határoztam, hogy "utólagos napló"-ként készítem el - mindig hozzátéve azt a darabot, ami felidéződött bennem. Most úgy tűnik lesz ilyen bőven, mert akkora élmény volt (aztán majd persze Isten végez, és meglátjuk a többi projektem mellett mire marad időm).
Természetesen a galériába folyamatosan teszem fel azokat a képeket, amik kidolgozásával elkészültem.
Utazás, puffernapok és Buenos Aires
Összesen 26 napot töltöttem távol itthonról, de ebből mindössze 18 volt tengeren. No igen, oda meg vissza is kell érni. És persze ezt a légitársaságok és még egyéb okok is igyekeznek nehézzé tenni. Négy nappal az indulás előtt csörög a telefonom. A Malév az. Sajnálattal közlik, hogy kedvenc légitársaságom, akivel mentem-jöttem volna, február elsején bizony sztrájkol, úgyhogy kellene találni másik járatot. Szerencsére fél óra keresgélés után sikerült is üdvözítő megoldást taláni (köszönöm!). Ezt leszámítva az odaút jobbára eseménytelen volt. A 13 és fél órás Párizs-Buenos Aires út kissé hosszú, de hát ez van. Megérkezvén BA-ba, először bevándoráls. Vicces, hogy a formanyomtatványok majdnem pontosan megegyeznek az USA bevándorlási formanyomtatványaival, de itt ez igazából csak látszat volt. Meg hosszú sor – merthogy a helyiek nem kapkodnak el ám semmit. A szállodában gyors zuhany után még kihasználtam a délutánt, és igyekeztem aludni - sejtvén hogy az elkövetkezendő hetekben ebből nem sok fog jutni.
Másnapra városnézés volt a program. Tizen gyűltünk össze, de a nap végére már csak hatan róttuk az utcákat. Természetesen a cél nem a túristalátványosságok voltak, hanem inkább bele a dzsindzsába. Szerencsére velünk volt olyan, aki ismerte a terepet, és kellően sokan voltunk. Párom egyik barátja előre figyelmeztetett, hogy ne kószáljunk egyedül, mert ránézésre nem tudhatjuk hol veszélyes és hol nem. Eléggé húzósnak kinéző helyekre mentünk így el – például egy kikötőbe, ahol hagyják szétrohadni a hajókat. Út közben itt páran utánunk is kiabáltak, hogy oda ne menjünk inkább. De sokan voltunk és vakmerőek. A döbbenetes az volt, hogy ezeken a hajókon még emberek laknak! Egyébként az egész város olyan volt, mintha 50 éve nem újítanának fel semmit. Emiatt persze jó fotótémákat szolgáltatott. Ugyanakkor minden piszkosul olcsó volt (európai és amerikai mércével mérve). Például volt olyan, hogy hatan 20 USA dollárnak megfelelő összegért ebédeltünk meg – és finom és sok volt az étel. Apropó dollár. Az Argentin pezó jele is a $. Ez azért jó, mert az óvatlan ámerikai ki is fizeti honi valutában... Ami háromszor annyit ér mint a pezó... Ahogy a vicc is mondja: ügyes!

Lépcsőház, Buenos Aires
Canon 5D - 24-70/2.8L @ ISO 1250
Nem mindenkinek volt viszont olyan nyugodt a városnézés, mint nekünk. Másnap délelőtt (amikor mi igyekeztünk kipihenni az előző napot, mivel kora délután indultunk volna tovább) két ausztrál utitársunk sétált a La Boca negyedben. Nyakukban akkora értékű felszereléssel (legyen az akármilyen olcsó digitális is), ami az ott lakók egész családját eltarthatná egy évig. És túlmentek azon a biztonságos határon (konkrétan egy egy villamossín volt), és szerencsétlenségükre kirabolták és alaposan megverték őket. Egyikük törésekkel került kórházba, és sajnos nem is tudott velünk tartni.
Ezen okulva visszafelé már nem terveztünk városnézést – akkor még csak óvatosságból, de végül a fáradtság is útját állta volna ennek.
Negyedikén estére azért még volt egy kis program. Eljutni Ushuaia-ba. Hááát, mit is mondjak. Az argentinok nem kapkodják el... Háromszor tették át a kaput máshová, majd jó bő két óra késéssel el is indultunk... Odalent gyors ismerkedés a leendő kabintársakkal, pár sör és sztorizgatás után alvás.
A következő nap is puffer volt, amire a társaság nagy részének nem volt szüksége, egy embert kivéve. Az ő csomagja viszont a kihajózásig sem érkezett meg, úgyhogy gyors bevásárlást kellett helyben tartania. Unaloműzőként megnéztük a helyi nemzeti parkot, majd városnézés következett. Párom barátjának teljesen igaza volt. Nincs ott semmi. Kivéve pár bolt, ahol baromi olcsón lehet kapni bort és whisky-t. Úgyhogy fel is tankoltunk bőven, legyen esténként mit inni. El is fogyott minden a végére.
A visszaút Buenos Aires-ig eseménytelen volt. Viszont a következő szakasz, BA és Sao Paolo között életem leghúzósabb repülőútjaként könyveltem, pedig elég sokat utazom. Vihar volt Sao Paolo-ban mire odaértünk, így egy jó órát körözgettünk. De végül csak le kell szállni, merthogy a kerozin se tart örökké. Először úgy volt, hogy egy másik reptérre megyünk (első gondolat: a csomagjaim majd 2 hónap múlva előkerülnek), de végül is maradtunk az eredetinél. Át a vihar maradványán. Itt aztán olyan turbulencia volt, ami először felrántotta, majd jó pár métert (nem tudom mennyit, érzésre 10 lehetett) lecsapta. A mellettem ülő zsebéből a mobiltelefon a plafonon csattant, volt sikítozás meg minden. De végül földet értünk.
Sao Paolo nemzetközi repterén nincs semmi. Még egy normálisnak kinéző hely sem, ahol enni meg inni lehetne. Egy norvég öregúrral beszélgettünk hosszasan, sörözgetve (borzalmas volt a sör), hogy elüssük az 5 óra várakozási időt. Aztán megint olyat tapatsztaltam, amit még sose látta (végül is Dél-Amerikában vagyunk, nem lepett meg túlzottan). Párhuzamosan öt nemzetközi járatot szállítottak be buszokkal egyetlen kijárattól. Tolongás, kiabálás, bazi meleg, nehéz hátizsák. Utáltam nagyon. De megtanultam: ezen a földrészen NEM utazunk belső járatokkal, ha nem muszály.
Mi működött és mi nem?
Először is arról szólnél pár szót, hogy mire volt szükség és mire nem, utána pedig jönnek a rémtörténetek azokról az eszközökről amikre ugyan szükség lett volna, de valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttek, hogy inkább a nem-működést választják.
Szerencsére nagyjából sikerült eltalálni, hogy mire lesz szükségem (lásd a korábbi bevezető cikk "Felszerelés" fejezetét). Mindenek előtt jól tettem, hogy az 500/4-et nem cipeltem, mert vajmi kevés haszna lett volna. Pár esetben, amikor távoli jéghegyeket fényképezett az ember, akkor jól jött volna, de a 400/5.6 is megfelelő volt ezekben az esetekben. A többi optikát mind használtam, legkevesebbet a 17-40/4-et. Az 500-as itthogy hagyása végett a 2x telekonverter is maradt, azt sem hiányoltam.
A vakut és a hozzá járó minden vackot (akkumulátorok, töltő, Better Beamer) viszont nyugodtan itthon hagyhattam volna. Egyszerűen nem volt esély rá, hogy használja az ember, annyira pörgősek voltak az események. No meg persze szegény állatokról sem tudom, hogy reagáltak volna rá... Mindesetre megkérdeztük még az elején, lehetett volna vakut használni, de végül is senkit sem láttam használni. Ugyanígy feleslegesnek bizonyult a GPS is, mivel a kabinban nem nagyon volt vétel, kint inkább fényképezett az ember, mintsem azt lesse éppen hol járunk. De ha valakit nagyon érdekelt, akkor a hídon nyolc GPS-t számoltam össze (beleértve a két radarét is). Sőt a Quark az ígérte, hogy megkapjuk a track-et majd, az út koordinátáival. Úgyhogy mindössze egyetlen alkalommal kapcsoltam be, ezért viszont kár volt cipelni.
Állványt elég keveset tudtunk használni, csak amikor partra szálltunk. A hajó fedélzetén az állandó hintázás miatt értelmetlen volt elővenni. Tanulva a tavaly januári Yellowstone túrán történtekből, most már vittem magammal kicsike imbuszkulcsot arra az esetre, ha a BH-55-ös gömbfej panorámatalpát tartó csavarok kilazulnának. Jól tettem, mert durván egy hét után szükség is volt rá. Érdekes, hogy akikkel beszéltem erről a problémáról, meglepetten néztek, velük még sose fordult elő ilyen. Lehet, hogy érdeklődnöm kelle a gyártónál, hogy miért is van ez...

Nyugalom
Canon 1D Mark II - 24-70/2.8L @ ISO 100
Állvány nélkül két dologgal kellett megküzdeni, még egy ilyen nyugodt napon is, mint amikor ez a kép készült: a megfelelő zársebességgel, hogy ne mosódjon el semmi, aminek élesnek kellene lennie, illetve a horizont egyenesen tartásával. A horizont még nyugodt tengeren, és verőfényes napon is nehéz volt, annek ellenére, hogy ott volt a vízmérték is a gép tetején: az ember szeme hajlamos arra, hogy a keresőben egyenesnek lássa azt, ami valójában kicsit az egyik irányba dől. Éppen ezért kicsit elfordítva többet exponáltam az esetek nagy részében - amiből persze utána csak az egyenesre sikerülteket tartottam meg.
A jó öreg Dell D600-as bírta a strapát derekasan. A vitt diszkmennyiséget nem használtam teljesen el ugyan, de így három példányban tudtam tartani mindent, ami egy kis plusz megnyugvást jelentett. A 16GB CompactFlash és Microdrive elegendő volt ahhoz, hogy még a hosszabb partraszállások esetén se kelljen elővenni az Epson P-5000-et. Úgyhogy ezt is csak diszkként használtam, letöltésre egyszer sem. Viszont arra jó volt, hogy a korábbi képeimből összeállított portfóliót mutogassam a kollégáknak. A szoftverek közül a Photoshop egyetlen verzióját se indítottam el egyszer sem. Egyszerűen nem maradt rá idő, hogy közel készre dolgozzak ki bármit is. Az első pár napban a képek válogatására és minimális előhívásra még a RawShooter Premium-ot használtam, de amint megkaparintottam a telepítőt tartalmazó pen drive-ot, átálltam Lightroom-ra. Lévén lakva ismerszik meg a használt szoftver is. A tapasztalatokról majd egy másik cikkben fogok szót ejteni, mivel vannak bőven.
A felszerelés nem kifejezettem a fotózáshoz kapcsolódó részei (gumicsizma és szárazzsák) csillagos ötöst kap. A csizmán kívül (a Cableas-tól vettem, az 5mm Neostretch típusból) más lábbeli partraszálláskor és Zodiac-ban nem volt a lábamon. Kényelmes, meleg, könnyű lemosni róla a pingvin- és fókakakit. Utóbbi fontos szempont, mert mindkettő eléggé szaglik, és a kabinban nem ezt akarja szagolni az ember. Egyébként voltak páran, akiknek elmerült a sima rövid csizma, amit adtak. A szárazzsák különösen akkor volt fontos, amikor Bob vezette a Zodiac-ot - olyankor kaptunk vizet bőven, de az esetek nagy részében a sima hátizsák is megtette volna. Mivel előre sosem lehetett tudni, hogy ki vezet, így én akkurátusan mindig belecsomadoltam a cuccost. Meg sosem bántam.

Irány a tenger!
Canon 5D - 70-200/2.8L IS @ ISO 160
Három olyan új dolgot is vittem magammal, amit előtte nem tudtam egyáltalán kipróbálni. Örültem, hogy egyáltalán megérkeztek a cuccok addigra, mire elindultam. Az egyik a SanDisk új Extreme USB2-es kártyaolvasója volt. Csak jót tudok mondani róla. Kicsi, könnyű, gyors mint a villám. Igazából gyorsabb, mint a notebook-ban lévő diszkek, legalábbis az Extreme III kártyákkal, a MicroDrive ezzel sem repeszt. Úgyhogy ez jó vétel volt. A másik dolog egy kis méretű 1D akkumulátortöltő, ami ugyan nem tudja kisütni az aksikat, de cserébe a nagy téglának csak fele. Mind méretben, mind súlyban. Teljesen jól működött, semmi baj nem volt vele. Kár, hogy az 1D Mk3 más aksikat használ, és ahhoz is egy duplaméretű téglát adnak...
A harmadik ki nem próbált eszköz a Visible Dust Arctic Butterfly 724 nevű érzékelőtisztítója volt. Úgy durván két hét után az 5D érzékelője már dzsuvásabb volt, mint azt el tudtam viselni, így gondoltam tisztítok rajta egyet. Minden rendben is volt, szépen leszedte a port, viszont helyette valamit eltaknyolt az érzékelő felszínén. Az egészben a dühítő az, hogy a Visible Dust úgy reklámozza a termékeit, hogy szemben egy sima ecsettel, ami nyomot hagy, az ő cuccaik valami sci-fi-be illő módszerrel kezeltek, és teljesen tiszták. Hát egy fenét tiszták. Legalábbis az enyém nem volt az. Szerencsére két utitársam is fittyet hányt arra, hogy Eclipse-et nem lehet repülőn vinni, és tudtam kérni egy kicsit, meg pár swab-ot, hogy az ecsetelés végtermékét eltávolítsam. BeseZoli mesélte, hogy neki a sima VD ecsetekkel volt ilyen baja, a 724-gyel nem. Azért még próbálkozom vele, mert bazi drága volt ahhoz, hogy kidobjam. Az is lehet, hogy visszaküldöm a gyártónak.
Az első napok egyikén, a partraszálláskor a társaságot elkapó kis zuhi hihetetlen mennyiségű áldozatot szedett. 6 db 1Ds Mk2, 3 db 5D halt meg. Az 1Ds-ek fele utána életre kelt, de csak az egyik 5D élte túl. Két 400D is részlegesen kipurcant, de "csak"? az LCD-jük szűnt meg működni. Több lencse is megadta magát, két 70-200/2.8 IS, egy 28-135, egy 100-400, ami ugyan pár percig működött miután a gépre került, de utána megállt. Egy esetben jött hozzám egy kolléga, hogy próbáljam megformázni a 4GB-os Lexar kártyáját, mert a gépe teljesen merevre fagyott tőle. Beraktam az 1D MkII-be, az közölte, hogy formázatlan diszk, nekilát megformázni, majd az enyém is aksikivételig fagyott. Érdekes. Két videokamera is elpusztult. Ezen esetek nagy részénél (főleg az 1Ds elpuszutulásoknál) felhasználói hibára gyanakszom. Sokan cseréltek objektívet/aksit/kártyát az esőben – és ilyenkor a vízállóság megszűnik. A cseppállónak nem minősített eszközöknél meg egyszerűen a tulajdonos vállalta az eső okozta kockázatot, és nem volt szerencséje. Hogy miért csak Canon-ok haraptak a fűbe? A közel ötven résztvevőből mindössze öten használtak Nikon-t, és ha jól számolom hat Phase One P45 (Hasselblad, Contax és Mamiya vázakon). Egyszerűen csak nagyobb volt a valószínűsége, hogy a többségben lévő Canon-ok valamelyike hullik el. Mindenesetre ebből is látszik, hogy tartalék váz nélkül és egyetlen objektívvel nem szabad nekivágni egy ilyen expedíciónak. |