Minden digitáls fotós előbb-utóbb szemberkerül azzal a ténnyel, hogy valahol tárolni kell a képeit. RAW fájlok, feldolgozott TIFF-ek rétegekkel és az egyes kimeneti formátumokra igazítva, esetleg video "footage"... Mind-mind rengeteg háttértár-kapacitást igényel. Manapság, amikor épp kezdenek megjelenni a piacon a 2 terabájt kapacitású lemezek, a tárolóhely probléma kezd megszűnni (és nem kell hozzá viszonylag drága megoldásokat találni, mint régebben). Azonban az adatok tárolásának van egy olyan aspektusa, amit a nagy diszkek önmagukban nem oldanak meg: a megbízható tárolást. Ahogy a mondás tartja, az nem kétséges, hogy a diszkek tönkre fognak menni - a kérdés az, hogy mikor. Ha ehhez még hozzávesszük Murphy törvényét is, akkor ezt ráadásul akkor fogják megtenni, amikor ezzel a legnagyobb kárt okozzák.

A konklúzió tehát az, hogy olyan megoldásra van szükségünk, ami megvédi féltve őrzött, sokszor nagy energia és anyagi befektetés árán elkészített képeinket. Rendben - mondhatja erre az Olvasó - manapság majd minden gép képes az egyedi diszkek tükrözésére, és Dunát lehet rekeszteni azokkal a hálózati, vagy direktben a géphez kapcsolható tárolókkal, amelyek úgynevezett RAID technológiát használva meg tudnak védeni minket az egyedi lemezek elpukkanásának következményeitől (persze helyette másikat azt vennünk kell).

Mi a RAID és mi a baj vele?

A "Redundant Array of Independent Disks" betűszóból néhány dologra már következtetünk: olyan megoldás, amikor több lemezt fűzünk össze, és az adatokat ezeken a lemezeken redundánsan, több helyen tároljuk. Ha ez most kicsit misztikusan hangzik, senki ne rémüljön meg, mindjárt sokkal érthetőbb lesz!

A RAID technológiák többféle szintet különböztetnek meg, amik abban térnek el, hogy hogyan valósítják meg az adatok egyszerre több lemezen történő tárolását. Az alábbiakban ezek közül a legelterjedtebbeket soroljuk fel. Akit részleteiben érdekel a téma, javaslom, olvassa el a Wikipedia vonatkozó szócikkét.

• RAID 1 - Ez a szint a diszkek tükrözését jelenti - azaz amit a gépünk felír az egyik lemezre, azt automatikusan átmásolja egy másikra is. Abban az esetben, ha az egyik tönkremenne, akkor a teendőnk csak annyi, hogy "feltörjük a tükröt", és a jó lemezen minden adatunk megtalálható lesz. Azt is jelenti a tükrözés, hogy pontosan kétszer annyi diszkre lesz szükségünk, mint amennyi tárolót majd kapunk a végén. A lemezeknek célszerű egyforma méretűnek lenni, ellenkező esetben a nagyobb kapacitású azon része, ami a kisebbik kapacitása felett van, kihasználatlanul fog állni. Tükrözni a manapság kapható, nem notebook számítógépek szinte mindegyike tud.
• RAID 5 - A paritásos csíkkészlet. Ez a szint a RAID 1 pazarló mivoltát tudja kiküszöbölni - ha N lemezből álló tárolónk van, akkor N-1 lemeznyi szabad kapacitást kapunk. Az utolsó lemez arra a célra szolgál, hogy a többiből képzett ellenőrzőösszeget (paritást) tároljon. Azután ha bármelyik diszk tönkremegy, akkor a többi tartalmából előállítható az elromlott lemez tartalma. Ráadásul a diszkeket egyforma méretű csíkokra szabdalja, és minden csík esetén másik lemzre helyezi a paritásinformációt, növelve ezzel a teljesítményt. Itt is, mint az előző esetben, egyforma méretű diszkekkel kell dolgoznunk, ellenkező esetben a nagyobbak extra kapacitása elvész.
• RAID 0 - Ez a szint nem biztosít hibatűrést, a teljesítmény növelésér szolgál, így most itt nem foglalkozunk vele.

Ahogy láthatjuk, a 0-ás és 5-ös szint esetén is egyforma diszkekkel kell dolgoznunk. Ez elsőre nem tűnik problémának, de gondoljunk bele abba szituációba, amikor megtelik a tárolónk, és bővíteni szeretnénk annak kapacitását. Vegyünk például egy 4 db, egyenként 500 GB-os lemezből álló RAID 5 hálózati tárolót (aminek a nettó kapacitása 1.5 TB). Ha szükségünk van még 500 GB kapacitásra, akkor az egyetlen amit tehetünk, hogy építünk egy másik tárolót 4 db 750 GB-os diszkből (vagy 3 db 1 TB-osból). Ehhez a diszkeken kívül meg kell vennünk a "dobozt" is, azt a berendezést, amibe a lemezeket majd belepakoljuk. Ezután az adatokat át kell erre másolni, és kitalálni, hogy a régi cuccal mi legyen (eladjuk, elajándékozzuk, stb). A másolással pedig eltöltöttünk közben egy bő napot.

Jó lenne, ha lenne olyan eszköz, ami különböző méretű lemezeket is tud haszálni, és még a bővítés okozta költözés mizériáját is ki tudná küszöbölni. Szerencsére van ilyen.

A Drobo

Maga az alapötlet, amit a Data Robotics a Drobo nevű tárolóeszközében használ nem új. A néhány tízmilló forintos nagyvállalati eszközök már régóta használják ezt az (egyébként thin provisioning-nak hívott) módszert a fent említett problémák leküzdésére. Az újdonság "csak" annyi, hogy mindezt megfizethető, százegynéhányezer forintos (diszkek nélküli) áron.

Az eszköz a szokásos 4 lemez befogadására képes USB (vagy az újabb 2-es verziójú modelleken FireWire 800) portra csatlakoztatható külső tárolónak néz ki. Az extra a doboz szoftverében rejlik. Ez egyetlen nagyméretű diszknek láttatja a Drobo-t az operációs rendszer felé, az összes technikai részletet elrejtve a felhasználó elől (igazából RAID 1 és RAID 5 techológiákat használ vegyesen, a lemezek kapacitásának megfelelően).

A teendőnk csak annyi, hogy legalább két lemezt beletegyünk, és megformázzuk a tárolót. Ezután egy nagy 2, 4 vagy 8 terabájtos lemezt fog látni az operációs rendszer, a Drobo pedig a jobb oldali nagy zöld és alsó kék LED-ek segítségével kommunikálja felénk, hogy milyen teendőnk van, a többi munkát pedig jó robothoz illően leveszi a vállunkról. Az alsó lámpák jelzik, hogy a szabad tárolókapacitás hány százalékát töltöttük fel (minden LED 10%-os jelez). A jobb oldaliak pedig a diszkekkel kapcsolatos feladatokat. Zöld, ha minden rendben, piros, ha az adott lemezt ki kell cserélni (vagy azért mert tönkrement, vagy pedig azért, mert az a legkisebb kapacitású és betelt a Drobo), sárga ha hamarosan ki kell majd cserélni a lemezt, illetve zöld-sárga villogó, ha tilos kivenni a diszket, mert épp dolgozik vele (mondjuk egy lemezhiba utáni visszaállítás, vagy egy kapacitásbővítés során).

A dolgunk tehát csak annyi, hogy ha valamelyik LED sárgám vagy pirosan világít, akkor menjünk a boltba és vegyün egy új diszket.

A jó az egészben az, hogy az asztali gépünkből vagy korábbi tárolókból megmaradt mindenféle kapaciíású diszket bele tudjuk tenni indulásnak, és aztán pedig bővítjük ahogy kell. Itt jegyezném meg, hogy a berendezés SATA vagy SATA II csatolójú merevlemezekkel tud dolgozni, sem a régebbi ATA sem pedig SCSI csatolósokkal nem.

A saját példámmal szeretném illusztrálni, hogy milyen simán működik a kapacitásbővítés. A Drobo-m élettörténete az alábbi. Amikor megvettem, volt 2 db 320 GB-os lemezem a szekrényben üresen, illetve egy 500-as, amin kb 300 GB mentett adat volt. Betettem először a két 320-ast, és megformáztam 4 TB-ra a Drobo-t. Két diszk esetén már hibatűrő a szerkezet (ilyenkor még RAID 1-nek felel meg). Ezután rámásoltam az 500-as tartalmát, majd pedig az 500-ast is beletettem. (Amikor beteszünk egy diszket a Drobo-ba, annak korábbi tartalma elvész!) Ahogy töltöttem fel a tárolót, viszonylag gyorsan kifogytam az így kapott kb 600 GB-ot, így vettem még egy 750-est, amivel Drobo már 1.1 TB hibatűrő tárolót biztosított. A cég webhelyén egyébként vagy egy eszköz, a Drobolator, amivel előre megtervezhetjük a tárolónk kapcitását.

A berakott diszkek kapacitásától függően a Drobo úgy variálja a RAID 1 és RAID 5 technológiákat, hogy a lehető legtöbb hasznos kapacitást kapjunk. Azért előfordulhat, hogy így is kimarad valamennyi kapacitás, amit majd a következő bővítésnél fog felhasználni a készülék.

Az eddigi utolsó, harmadik kapacitásnövelést akkor tettem meg, amikor az asztali gépemben lévő egyik 750 gigás lemezt 1 TB-osra cseréltem. Ekkor a 750-es ment a Drobo-ba, kiváltva az ottani egyik 320-ast. Jelenleg tehát 320 + 500 + 2 x 750 GB bruttó kapacitásból 1.41 TB hibatűrő tárolóm van, és a lemezek teljes kapacitása ki van használva. A kapacitásnövelések mindegyike simán, gond nélkül lefutott, sőt közben a Drobo mindvégig elérhető maradt, nem kellett leállítani sem közben!

A Drobo abban is különbözik a hagyományos RAID dobozoktól, hogy ismeri a rajta lévő fájlrendszerek szerkezetét (NTFS Windows esetén vagy HFS+ Mac OS X esetén), és ennek megfelelően optimalizálva tudja elhelyezni rájuk az adatokat. Sőt, amikor épp nincs más dolga, akkor további optimalizálásokat végezhet - például töredezettségmentesítheti a diszket. Így tehát nincs szükség az operációs rendszer töredezettségmentesítő programjának futattatására.

A szoftver

A formázáson kívü a Drobo mindenféle meghajtó és szoftver nélkül működőképes (a támogatott operációs rendszerek: Windows XP/Vista/Server 2003/Server 2008 32 és 64 bites verziói, valamint Mac OS X). Ekkor azonban az operációs rendszer a formázott virtuális kötetmérete fogja látni az aktuális fizikai helyett (esetembe 4 TB-ot az 1.41 TB helyett). Ha szeretnénk követni, hogy mi történi a berendezéssel, hogy használja fel a diszkeket, esetleg értesítést kapni email-ben arról, ha valami teendőnk van vele, akkor érdemes feltelepítenünk a Drobo Dashboard-ot. A szoftver főképernyője az alábbi képen látható.

Azt hiszem, a képernyő elég egyértelmű, nem is akarom túlmagyarázni. Az egyetlen dolog, amit megemlítenék, hogy a merevlemezgyártók a megabájtot 1000000-nak, míg mindenki más (egyébként helyesen) 1048576-nak számolja, innen ered a névleges és aktuális kapacitás közötti eltérés (2.11 TB a 2.32 helyett).

Az "Advanced" gombra kattintva a Drobo állapotát tekinthetjük meg, illetve azokat az eszközöket érhetjük el, amivel elvégezhető például a firmware frissítés.

Ami kicsit zavaró, hogy szerencsétlen szoftver első szám első személyben beszél magáról (illetve a hozzá csatlakoztatott Drobo-ról). Néha szórakoztató, de inkább idegesítő...

Megbízhatóság

Több mint fél éve használom a berendezést, és közben semmiféle adatvesztési vagy integritási problémám nem volt vele. Lássuk be, a mai világban ez nagy szó... Igazából egyetlen gond volt vele, de az sem bizonyult kritikusnak az adatok biztsonságának szempontjából. Minek köszönhető ez?

Egyrészt annak, hogy beépített akkumulátor védi a Drobo felé elküldött, de a lemezekre még ki nem írt adatokat. Így egy áramszünetet is szemrebbenés nélkül túlél. Amikor visszajön a tápfeszültség, akkor folytatja a megszakadt műveleteket. Megteszi ezt például kapacitásnövelés közben is! Nekem egy alkalommal sikerült kikapcsolni a tápellátást miközben már kb 15 órája futott a kapacitásnövelés. Mikor visszakapcsoltam, minden ment tovább.

A készüléket alapértelmezés szerint arra tervezték, hogy egy lemez meghibásodását élje túl, de abban az esetben, ha elegendő szabad kapacitásunk van, akkor képes arra is, hogy két lemez sérülését is kibírja. De erre ne vegyünk mérget, a biztos az az egy diszk kiesésének kezelése. Ha maga a "doboz" menne tönkre, akkor mindössze annyi a teendőnk, hogy a lemezeket kivegyük, és betegyük egy másikba. Itt arra kell vigyáznunk, hogy az első és a második generációs Drobo-k között csak akkor csereszabatosak a lemezek, ha az első generációs készülék 1.2.x firmware verzióval rendelkezik!

Az egyetlen gond az 1.2.x firmware-ben lévő hibának volt köszönhető. Ekkor az eszköz a legváratlanabb időpontokban, de főleg amikor a hozzá kapcsolt számítógép visszajön energiatakarékos "sleep" módból, elveszti az USB kapcsolatot, és csak ki és bekapcsolással lehet újra használatba venni. A régi 1.1.x firmware tökéletesen működött. A nemrég megjelent 1.3.0 hivatott javítani ezt a hibát is, és egy heti tesztelés után úgy tűnik ez a probrléma már a múlté.

Van egy másik meghibásodás is, ami ellen egyetlen RAID és a Drobo sem véd. Ez pedig a fájlrendszer adatstruktúráinak tönkremenetele. Hacsak nem Windows Server 2008-at használjuk, ahol az öngyógyító NTFS menet közben képes kijavítani a fájlrendszer hibáinak nagy részét, akkor pár havonta érdemes a chkdsk /f parancsot kiadni rá.

Természetesen a jó megoldás a biztonsági mentés készítése (mondjuk egy második Drobo-ra), amit aztán földrajzilag eltérő helyen tárolunk.

Hálózatban

Ha hálózatban szeretnénk üzemeltetni a Drobo-t, akkor kétféle megoldás kínálkozik. Az egyik, hogy egy számítógéphez csatlakoztatjuk, és megosztjuk. Nekem, mivel már megvolt az a szerverem ami korábban is a hálózati tárolás funkcióját látta el, ez a megoldás volt célravezető.

A másik lehetőség, hogy megvásároljuk hozzá a DroboShare nevű terméket, amivel egyszerre két Drobo-t oszthatunk meg a hálózaton. A DroboShare elég borsos árú, de cserébe futtathatunk rajta mindenféle alkalmazásokat, mind például FTP szervert is.

Záró gondolatok

Napjainkban minden természetfotósnak küldetése kell legyen, hogy segítse a Föld szűkös erőforrásainak ésszerű felhasználást, rávilágítson az ebből adódó problémákra és jó példát mutasson ezek megoldására. Az egyik ilyen kérdés a felesleges energiafelhasználás. Ebből a szempontból is megállja a helyét a Drobo. Ha egy ideig nem nyúlunk a rajtuk lévő adatokhoz, akkor leállítja a lemezek pörgését. Ha pedig a gép, amihez csatlakoztattuk energiatakarékos üzemmódra kapcsol, akkor a Drobo is. Így ha a szervert úgy állítjuk be, hogy egy idő után "sleep" módba kapcsoljon, akkor a Drobo követi azt.

Mindent összevetve azt hiszem megtaláltam az ideális megoldást adataim tárolására, ami hosszú éveken keresztül ki fog tudni szolgálni.